Para-Mama

Tulajdonképpen az említett két csoport részben hasonló az almához és fájához, azaz nem is állnak egymástól olyan távol. Hiszen mi voltunk azok a fiatal értelmiségiek, emancipuncik (bocsánat a kifejezésért azoktól, akiket ez sért…), akik meg akartuk mutatni magunknak, szüleinknek, pasinknak és úgy tulajdonképpen a világnak, hogy mi is érünk annyit, mint egyessel kezdődő személyi számú társaink. Karriert építettünk, túlóráztunk, pénzt kerestünk, megváltottuk a világot. Nem szorultunk mi férfi segítségre, elbírtuk a bőröndöt egyedül is, nem kell nekünk átadni az ülőhelyet, nem kell minket előre engedni az ajtón. És mi voltunk azok, akik azért titokban éjszakánként arról álmodoztunk, hogy egyszer mégis megérkezik majd az a lovag a fehér lovon és mégiscsak anyák leszünk, mégha ezt a legjobb barátnőnknek sem mertük elmondani és gyakran le is néztük azon nőtársainkat, akik „csak” gyerekeket nevelnek, ami tulajdonképpen mindannyiunk végső célja.   Szóval az ilyen háttérrel induló mamák élete nem könnyű. Sőt, sokkal nehezebb, mint azoké, akik már gyerek koruk óta csak erre a szerepre készültek és nem szereztek tucatnyi diplomát, nyelvvizsgát és a többit. Hiszen mi nem tudunk kibújni a bőrünkből és ennek a  szerepnek is maximálisan meg akarunk felelni. Bújjuk a szakkönyveket, az Explorerben kedvenceinkhez lementettük az összes baba-mama honlapot, járatjuk az elektronikus hírleveleket, feliratkozunk a legkülönbözőbb témájú fórumokra, hogy minden elméleti tudást összeszedjük a várandósságról, szülésről, gyereknevelésről.   A piacon kapható legbiztonságosabb autós ülésben   Mi vagyunk azok, akikre mindent rá lehet sózni, amit meg lehet ideologizálni, hogy ez a gyerek biztonsága, fejlődése érdekében elengedhetetlen, létszükséglet és egyébként is gyerekgyilkosok vagyunk, ha mégcsak meg is fordul a fejünkben, hogy ne vegyük meg. Számít is az, hogy egy havi gyed árába kerül a légzésfigyelő, az autósülés, a távirányítós lázmérő? Számít is az, hogy gyermekünk apja (szingli múltunk miatt nem feltétlenül férjünk) munkából hazaérve úgy érzi magát otthonunkban, mint egy élő tili-tolis játékban (értsd ahhoz, hogy leülhessen vacsorázni és beférjen a konyhába, ki kell vinni a bébiülést, de, hogy az beférjen a szobába, ki kell vinnie a bébitornáztatót stb.)  Nem, nem számít! A lényeg, hogy mi legyünk a tökéletes anyák. Ezért állandó lelkiismeret-furdalás kínoz és néha jobban stresszelünk, mint korábbi munkahelyünkön.   Parázunk azért, hogy vajon elég tejünk van-e a trónörökösünknek, hogy elég jó anyák vagyunk-e, hogy nem veszítjük-e el a vonzerőnket párunk számára. De ez még a jobbik para csoport, hiszen ezzel csak magunkat idegesítjük. Ettől sajnos rosszabb az, amikor a gyerekünkkel kapcsolatban vetődnek fel aggályaink. Minden héten elolvassuk, hogy az adott 7 napban mit kéne már csinálnia a gyerekünknek. Parázunk tehát azért, mert már 2 hónapos és még nem mosolyog, hogy már 3 hónapos és még nem csörgőzik magának, hogy 4 hónaposan még nem forog, hogy 5 hónaposan miért nincs még foga, hogy fél évesen még nem ül önállóan és igy tovább, és igy tovább.   Vajon van kiút? Vajon csak akkor nyugszunk meg újra, amikor ismét munkába állunk? Á, dehogy! Akkor jön majd az újabb para: Rossz anya vagyok, mert a gyerekemet oviba adom, hogy ismét pénzt kereshessek és karriert építhessek. Nekünk már ez az ördögi kör adatott  De azért ez így van jól…   Szerző: Komócsin Laura