|
Kedves Anyukák és Apukák!
Mindenkinek – legyen férfi vagy nő, fiatal vagy idős – van élménye a témával kapcsolatban, hiszen mindenki őrzi saját édesanyjának vagy éppen saját vagy párja anyaságának emlékeit, amelyek nagyon sokfélék: önfeláldozó, kedves, szigorú, elutasító, számon kérő, elfogadó, szerető vagy épp csak a férjének élő anyák emlékeit őrizzük magunkban. Számtalan, néha egymásnak ellentmondó élmény mozdulhat meg, ha az anyaságra, az anyai érzésre gondolunk.
Az anyai ösztön, mint minden más ösztön velünk születik, csak a kiváltó ingerre vár, hogy kibomolhasson, ez pedig egy kisgyermek. Van, akiben már a más gyermekének látására is feltámad a saját gyermek utáni vágy, s van olyan anya is, akinél csak pár nappal-héttel a szülés után éled fel az anyai érzés. Sokan megriadnak ezektől az érzelmektől, van akit váratlanul ér, és szinte mindenkit megváltoztat. Egy gyermek születése pótolhatatlan és semmihez sem hasonlítható élmény, a felnevelése úgyszintén. Folyamatos figyelemre, végtelen türelemre, szeretetre, és nagy adag józanságra van szükség ahhoz, hogy a család élete rendes mederben ballagjon. Nem csak mi tanítjuk a gyerekünket, hanem Ő is tanít minket. Általa tapasztalhatjuk meg, milyen érzés felelősséggel lenni valakiért, Ő az, aki feltétel nélkül szeret, akinek életében a legfontosabb személy mi leszünk.
Annak átélése, hogy valóban pótolhatatlanok vagyunk, hogy feltétel nélkül szeretnek bennünket, olyannak, amilyenek vagyunk, az, hogy minden megfontolás, előzetes stratégia nélkül szerethetünk mi is valakit, ez mind olyan pozitív, máshol nem vagy csak részben megtapasztalható érzés, ami az anyasággal jár együtt.
Amikor ehhez az íráshoz kiindulási alapot kerestem, belelapoztam a két év alatt hozzám érkezett kérdésekbe, a rájuk adott válaszokba, s lassan kiemelkedett egy fogalom: az egyedüllét. Mintha a napjainkban anyává érő nők közül egyre többen lennének egyedül érzéseikkel, gondjaikkal, örömeikkel. Ennek persze megtalálhatók az okai: a férjek egész nap dolgoznak, gyakran a nagyszülők is, így aztán a kismamának, később az anyának egyedül kell megtalálnia minden felmerülő kérdésére a választ. Ezért aztán az anyukák egyre tájékozottabbak, olvasottabbak, megpróbálják a lehető legjobban nevelni gyermekeiket, s ez nagyon jó így. Sajnos azonban ez a sok-sok információ két ok miatt is megnehezítheti az anyák és az apák, egyszóval a szülők életét: egyrészt nem ritkán ellentmondanak egymásnak a könyvekben olvasható tanácsok, ami elbizonytalanítja, szorongással tölti el a szülőket, másrészt a sok tudás lehalkítja az ösztönök szavát, sokszor már a legegyszerűbb esetekben sem hisznek saját megérzéseiknek.
Régen, a többgenerációs családokban a hagyományok és a tapasztalt nőrokonok jelenléte segítette a kismamát, egyben biztonságot is adott. A gyermektelen nagynénik segítettek a gyerek/ek körüli teendők ellátásában, volt kivel megbeszélni a problémákat. Mostanság olyan gyorsan változik körülöttünk a világ, hogy már az előző generáció tagjai sem igen tudnak segíteni az utánuk következőknek. Anyáink idejében a „feles tej” volt az elfogadott, mi már egy-két éves korig lehetőleg nem adunk tehéntejet a gyermeknek. Olyan pelenkákat használunk, amiről a nagymamák nem is álmodtak, nagyon sok szakirodalom áll rendelkezésünkre, ami alapján megpróbáljuk megoldani a felmerülő kérdéseket. Rengeteg az információ az anya-gyerek kapcsolatról, most már az anya-magzat kapcsolatról is. Baba tornára, babaúszásra visszük a kicsiket, mert a legjobbat szeretnénk annak, akit a legjobban szeretünk. Egyre tudatosabban neveljük a gyerekeinket, s a sok ismeret, a sok tudás azonban el is bizonytalaníthat minket, szorongóvá tehet bennünket. Ezt a szorongást pedig megérzik, átveszik a gyerekek is.
Az anyai érzés azért is csodálatos, mert folyamatosan megújul, energiával tölt fel bennünket. Elég egy maszatos kezecske ölelése, egy álomittas hangon elmormogott „sejetlek”, egy könnyes mosoly, egy suta anyák napi vers, s máris elfelejtődik a rendszeres éjszakai kelés, a betegágy melletti aggódás, a feleselés, a rosszalkodás, a sok-sok „de”. Arra szeretném bíztatni a szülőket, hogy szeressék felszabadultan a gyerekeiket, ne adagolják az öleléseket, az összebújásokat, a puszikat. Szükség van persze az ésszerű korlátokra is, de a fő irányadó az elfogadó szeretet legyen! Sajnos a gyerekek sokkal hamarabb felnőnek, mintsem eleget állhatnánk az ágyuk mellett, alvó arcukban gyönyörködve, ezért tegyük meg ezt minél gyakrabban! S legyünk nekik hálásak a szeretetért, a tapasztalatért, mindazért, amire puszta létükkel tanítanak minket, mert általuk mi leszünk gazdagabbak!
Minden szülőnek sok-sok boldog pillanatot kívánok!
Izsó Ildikó
|