Mosolyszünet

A minap kaptam egy vicces mailt, amin valahogy nem tudtam nevetni. Egy pici, kesernyés mosoly volt a szám szélén, de az is inkább vicsor volt.  Nem értettem, hogy miért, hiszen naponta ürítem a ládámat és azért tömegével dobom ki a hülyébbnél hülyébb leveleket, ez a kis helyeske, egy teljesen ártatlan darab volt. És valószínű nő írta. Mivel élethűen vázolta egy nő mindennapját.

A történetét két mondatban el lehet mesélni: Egy férfiról szól, aki azt gondolja a felségéről, hogy otthon lógatja a lábát egész nap, ezért ő, a sztahanovista, megkéri a Mennyeit, hogy egy napra cserélhessen asszony pajtival. És cserélnek. Számomra innentől hétköznapi a sztori, hiszen egy nő átlagos napját olvashatjuk.  Szóval valahogy nem volt kedvem az egészen röhögni, főleg azért, mert első lendületre felháborodtam. Nem vagyok feminista, sőt, ha választhatnék, inkább ellen feminista lennék. De:

Nem tudom megérteni, hogy természet anyánk miért csinált ekkora szakadékot férfi és nő közé.  Azt sem tudom megérteni, hogy miért kellett emancipálódnunk, hiszen a világ sokáig jól működött, mindenki betöltötte a maga biológiai szerepét. És halkan jegyzem csak meg, hogy valószínű azért sem működik már annyira jól, mert például felborult a jövedelmek elosztása azzal, hogy a nők is munkába álltak, így már a hagyományos egykereső családmodellből kétkereső lett. És ma már a férfiak is úgy kapnak fizetést, hogy a nőnek is munkába KELL állnia. Már belefásultunk végiggondolni is azt, hogy összehasonlítva mekkora a mi csomagunk, amit cipelünk: gyerek, szerelem, szeretet, háztartás, karrier?, önmegvalósítás. Manapság már keseregni is közhely.  Nem megyek bele jobban, mert ebben a pillanatban feltették a kezüket azok, akik nem tudják elképzelni, hogy hogyan lehetek ilyen maradi, hogy nem vágyom a saját megvalósításomra, és megelégednék puszta asszony-állat szerepemmel. Számomra az önmegvalósításnak ezer formája van: kezdve attól, hogy szabad akaratomból lógok a hintaágyban egészen addig, hogy hülye fejemmel a gyerek és munka mellé még bevállaltam, hogy tanulok is. De sokkal inkább azért, mert kell, mint azért, mert csak teletömve, nyüzsögve teljes a világképem.

Az egyik tanárom (nő) mesélte vizsgaidőszakban (különösen fogékonyak és robbanékonyak voltunk ): Amikor a diplomákat átadták, az ünnepi beszédben elhangzott az a mondat, hogy ne felejtsék el megköszönni társunknak a különös törődést, segítséget és tapintatot, ami az idők során végigkísérte Önöket. Ekkor a női hallgatók 80%-a végérvényesen elkomorult. Levelező tagozat.

Nem is olyan régen egy barátom kérdezte tőlem egy jó kis beszélgetés után, amikor valószínű, hogy panaszkodhattam a hajtásra amiben akkor voltam, hogy hol is vagyok én? Hol is? Rá kellett jönnöm, hogy nagyon mélyen. Mármint az aktuális kupac mélyén.  A szeretteim iránti elkötelezettség, a hétköznapi hajtás, felelősség, és sok egyéb alatt valahol ott van az a kiscsaj, aki azt gondolta magáról, hogy majd kizárólag úgy fog élni, ahogy ő akar, csak is azt fogja csinálni, még munka szinten is, amit szeret, mert hivatása lesz. Először sírhatnékom lett, mert ilyen erősen soha nem csapott meg az, hogy szembesültem a valaha elképzelt és a mostani életemmel. És most lehet botránkozni, de igen is vannak az embernek ilyen pillanatai, amikor hiába gondol arra, hogy van egy (esetleg kettő, három) gyönyörű gyereke, csodálatos férje és különben is, egészség legyen (meg térerő).  Egyszerűen csak irigylem azokat a nőket, akiknek minden megy együtt.

Egyszer, amikor kb. ezredszerre pakoltuk át a ház bútorait, rátettem a kezem egy egészen pici asztalra és kiálltam a mellett, hogy megmentem a konténerbe kerülés elől. Meg is kaptam tanuló asztalkának (csak hogy vizuálisan is érzékelni lehessen, akkora az egész, hogy ha a monitort rátenném lelógna a vége, a lábaimat pedig mind a 161 cm-el nem tudtam alá rakni, így csak kifacsarodva tudok előtte ülni.) Amikor elkezdtem rendezgetni az asztalkát, olyan érzés fogott el, amit a szülői házból való eljövetelem óta nem éreztem. Ez itt csak az enyém érzés volt. Pakoltam a hülye kis kütyüimet egyik oldalról a másikra és picit fájtam. 

Mostanában kérdeztem meg a Férjet, hogy hogyan dolgozza fel, hogy soha nem leszek egy karrierista, kistopánban és kosztümben nyomuló, tárgyalásról tárgyalásra rohanó  mai nő. (akikkel napközben körül van véve). Válasz:  Sehogy. Azért vagy a feleségem. Azért remélem hihetek neki…

 Szóval már egy ideje bennem van, de úgy nézem, hogy mostanában kezdtem felnőni a feladathoz, hogy a sok fontos és mindennapos kötelesség mellett megint megtalálom a kedvteléseimet. Persze a vizsgaidőszak után felszabadult agykapacitás most nyüzsög, hogy megint elfoglaljam. Körülbelül ilyen komolysággal:

Én: - Könyvet írok.

Férj: (cseppnyi döbbenet) – Milyet?

Én: - Krimit.

Férj: - Miért nem rajzolsz?

Én: - Igaziból azt akartam, csak nem találtam radírt. Az íráshoz nem kellett.

Szóval férfiak, kapjátok össze magatokat: Szabad kapacitást a nőknek.

W. Viktória